Hét értelmezési kapu, ahol a döntéseink jelentős része elvérzik
Mikor figyelted meg utoljára, hogy ugyanazon hír hallatán a környezetedben lévők mennyire eltérően reagálnak?
Tegyük fel, bejelented, hogy jövő héttől két hónapig egyedül, egyetlen hátizsákkal járod a nagyvilágot. A hír hallatán egyesek a rád váró kalandokat lelkesen boncolgatva osztoznak az örömödben, míg mások az esetleges veszélyeket latolgatják és -nyíltan vagy burkoltan-, de lebeszélni próbálnak az elhatározásról. A tény maga, vagyis, hogy elindulsz erre a kalandra, a teljes hallgatóságnak azonos; mindenki ugyanazt a hírt hallja. A reakciók azonban, mégis meglehetősen eltérőek.
Mi okozza ezt?
Mi befolyásolja azt, hogyan reagálunk egy-egy szituációban?
Munkahelyi környezetben mindannyiunknak megfoghatóbb egy ilyen tapasztalás, mint hátizsákos turistaként szóval, nézzük egy új célkitűzés bejelentését.
Értelemszerűen egy új cél eléréséért, eddig nem tapasztalt eredményért, az eddigiektől eltérő (vagy eltérő mértékű) feladatokat kell végeznünk. Einstein óta ugyanis tudjuk, hogy az őrültség definíciója: „ugyanazt tenni újra és újra, és közben azt várni, hogy az eredmény más legyen”.
Igen ám, de az újonnan felmerülő feladatokat nem ugyanolyan ütemben veszi fel minden kolléga. Holott a feladat és a körülmény itt is ugyanaz, mégis, mivel a csapattagok meglátása eltérő, a reakciók is eltérőek lesznek.
Vannak, akik azonnal kérdéseket tesznek fel és minél jobban megismerni akarják a projekt részleteit, keresik a helyüket a folyamatban, és azt, hogyan tudják támogatni a haladást. Másokat pedig úgy tűnik megterhel az újdonság, esetleg félelem is megjelenhet bennük, ezért az ellenállás különböző jeleit fedezhetjük fel rajtuk.
Ez legtöbbször nem hozzáállásról, generációs különbségről vagy motivációhiányról szól. Valójában olyan tudattalan idegrendszeri mikrodöntések sorozata zajlik a fejükben, ami azáltal, hogy eltérő eredményt hoz; tagolja a csoportkohéziót és ez sajnos megnehezíti a haladást. A munkapszichológia az egy új projektre adott eltérő kezdeti reakciót kognitív-affektív feldolgozási különbségnek nevezni.
Mit tehet egy vezető, aki empátiával, mégis határozottan szeretné átvinni csapatát a friss kihíváson?
A változást önmagunkból indítjuk, így első körben a vezető megszerzi a képességet és felismeri milyen mintázatok mutatkoznak meg az orra előtt. Önvizsgálatot tart; majd saját példán keresztül a releváns részt láttatja a kollégákkal is. Eltérő kezdeti reakciók esetén valójában ugyanaz az inger, két teljesen eltérő belső útvonalon megy végig bennünk. Ennek oka, hogy az agyunk evolúciósan nem inspirációra, hanem túlélésre van huzalozva.
Egy új feladat első hallásra reflexszerűen felhozza bennünk a kérdést: „Ez lehetőség nekem vagy veszély?”
-
ha lehetőségként kódolja: dopamintermelés indul, a gondolkodásunk tágul és új ötletek jelennek meg; - ha veszélyként értékeli: behúzza “kéziféket”, ezáltal szűkül a figyelmünk, lelassul a gondolkodásunk és tudattalanul kifogásgyártásba kezdünk.
Múltunkban szerzett tapasztalásaink, a hozott mintáink, vagy az aktuális élethelyzetünk okán többféle program fut le bennünk egy új ötlet hallatán. Ez természetes. Fontos tudni, aki elsőre ellenáll, ő nem feltétlenül alulmotivált; hanem vélhetően valamilyen okból kifolyólag az idegrendszere egy értelmezési kapunál védelmi módba váltott.
Mit jelent ez?
Amikor döntésről beszélünk, általában egyetlen pillanatra gondolunk; arra a pontra, amikor kimondjuk az A-t vagy B-t. A döntés folyamata viszont, már jóval korábban elkezdődik, ezalatt végigmegy bennünk a fenyegetésészlelés, a kapacitásfelmérés, a kompetenciaérzet stb., amik mind-mind szerepet kapnak abban, hogy végül mozdulunk-e vagy visszahúzódunk. A lenti térkép ezt a belső folyamatot rendezi vizuális formába.
Ez nem univerzális képlet, viszont egy kiváló szemléltető eszköz, ami segíthet megérteni az elakadás okát és rávilágít arra, hol érdemes beavatkozni ahhoz, hogy a döntéseinkből tényleges cselekvés legyen.
Az agyunk -részleteiben vagy egészben- hét olyan réteget vizsgál, amelyek egymásra rétegződve működnek és mindegyikük önmagában képes megakasztani a cselekvést. Abban az esetben ha ez bekövetkezik, akkor annál az egyetlen értelmezési kapunál szükséges beavatkozni ahol az elakadás van és az egész folyamat újra mozgásba lendül.
Oké, de miként lehet beavatkozni, hogy átlendüljünk az elakadáson? – kérdezheted. Egyáltalán miből tudjuk azonosítani, nagyságrendileg hol van az elakadás?
Könnyítheti a felismerést, hogy az értelmezési kapuk sorrendje a legtöbb esetben azonos. Tehát, ha pl. tisztázó kérdések merülnek arra vonatkozóan, hogy miként fog beleférni az új feladat a hétköznapokba; mennyi többlet munkát jelent; akkor sejthető, hogy az illető a kettes értelmezési kapunál állt védekező üzemmódba.
Ugyanígy, ha a meglévő feladatok komplexitását domborítja ki a kolléga és a “miért nem lesz ez jó ötlet” elméleteket taglalja, akkor látjuk, hogy a negyedik kapunál állt védekező üzemmódba. Ezen szükséges őt -vagy önmagunkat- átsegítsük.
Eszközök, amelyekkel képesek vagyunk védekező üzemmódból felfedezőbe váltani.
-
„Lehetőség vagy veszély?”
Az első értelmezési kapu a legalapvetőbb kérdést hivatott eldönteni. Mit jelent számomra az új impulzus?
-
Látom benne a lehetőséget a jobb körülményekre, sikerre vagy fejlődésre?
-
Veszélyt érzékelek? Elveszíthetem a presztízsem, a mások előtt magamról kialakított képet, keletkezhet több feladatom, lehet, hogy nem fogok boldogulni a teendőkkel stb.?
Segítség az átlendüléshez egy gyors átkeretező gyakorlat.
Azonosítsam:
-
-
Mi a legrosszabb reális kimenetel?
-
Mi a legjobb reális kimenetel?
-
Mi a legvalószínűbb kimenetel?
-
Azzal, hogy a két végletet tudatosítjuk magunkban szűkül a „veszély” narratívánk, és a legvalószínűbb kimenetel azonosításával a prefrontális mérlegelésünk aktiválódik. Elkezdjük behorgonyozni az idegrendszerünket a realitás felé.
Ezáltal csökken a kockázat és a vele járó stressz, a veszélyeztetettség érzetem is alábbhagy és az agyam átenged a következő értelmezési kapuig.
-
„Van mentális sávom?”
A második értelmezési kapunk azt vizsgálja, hogy mit érzünk azzal kapcsolatban, hogy van-e jelenleg kapacitásunk az adott feladatra. Kognitív kapacitás és nem időmenedzsment tekintetében. Erre egy tisztázó gyakorlat tökéletes megoldás lehet.
Tisztázom: 
-
Értem pontosan, mi a feladat?
-
El tudom helyezni magam a teendőkben?
-
Látom (fogom-e belátható időn belül látni), a tevékenységeim határait?
Amennyiben az idegrendszerünk telítettséget (azaz veszélyt) érzékel, lassulás jelenik meg a gondolatainkban. A logikánk szétesik, a figyelmünk ugrál, automatikusan megindul a kifogásgyártás és hátrálás.
Ilyenkor jönnek jól a lenti a praktikák:
-
Kognitív tömörítés. Vagyis az adott projektet egyetlen, világos mondatban szükséges megfogalmazni. Ha ez nem megy, az jelzi, hogy a feladat még túl diffúz, szerteágazó; tehát célszerű egyszerűsíteni.
-
Energiaaudit. Azonosítani kell, hogy mi az, ami jelenleg mentális energiát von el tőlünk, és ezzel szemben mi az, ami tölti azt. Sokszor már egyetlen energiarabló tényező kiiktatása elegendő lehet ahhoz, hogy a rendszerünk tovább átengedje az ingert a következő fázisba.
-
„Mikor van ezzel dolgom?”
A harmadik értelmezési kapu az időhöz való viszonyunkat aktiválja. Azt méri fel, hogy a feladat belefér-e a jelenlegi mentális időkeretünkbe.
-
Van kapacitásom a feladatok elvégzéséhez?
-
Ennek a teendőnek tényleg most van itt ennek az ideje?
Amennyiben jövőorientált a működésem és úgy értékelem, belefér nekem az újdonság, akkor ez emelkedő energiaszinttel jár. Ilyenkor bele akarom ásni magam a részletekben és egy mélyebb megértés érdekében felteszem a kérdéseimet.
Amennyiben a jelenünk túlterhelt, értelemszerűen egy mentális fék lép működésbe. Ez gyakran halogatásként érzékeli a külvilág, pedig lehet, hogy csak prioritásütközésről van szó.
Ezen a ponton a beavatkozás célja az időhorizontunk szétválasztása. Tudatosítom, hogy okkal stresszelek-e a jelenben valamin, aminek a jövőbeni nyereségét még át sem gondoltam?
Meghatározom a kereteket:
-
Mit ad a projekt 30 nap múlva; mit ad 6 hónap múlva?
-
A távoli, de konkrét nyereségem képes oldani a jelenlegi mentális feszültségemet?
-
Talán a legfontosabb a „nem azonnal” legitimálása. Ha kijelölöm, mikor van az, amikor biztosan nem foglalkozom a feladattal, akkor a belső nyomásom csökken, és a halogatás helyét kontroll veszi át.
-
„Elég jó vagyok ehhez?”
A negyedik értelmezési kapu a kompetenciasémákat aktiválja.
-
Mérlegelem, hogy fenyeget-e a “lebukás lehetősége.”
Ha a válasz igen, akkor a meglévő teendőim hirtelen nagyobbnak tűnnek. Ezért tudattalanul elkerülő útvonalakat keresek és racionalizálom, miért lesz indokolt ellenállnom.
Ezen a ponton a beavatkozás első lépése a kompetencia szegmentálása.
-
Szét szükséges választani hogy, mi az, amit már most tudok, mi az, amit még tanulnom kell, és mi az, amit lehet delegálni vagy elosztani. A globális „nem vagyok elég jó ehhez” ítélet így kezelhető részekre bomlik, rögtön elkezd kevésbé “ördögtől való” lenni a feladat.
-
A második lépés a tanulási státusz kimondása. Amikor az új feladat tanulási keretbe kerül, -tehát van terem fejlődni-, a teljesítménykényszerem csökken és a kísérletezés megengedetté válik. Ilyenkor nagyobb eséllyel nyugszom meg és engedem bele magam gondolatilag a következő fázisba.
-
„Látom a lépéseket?”
Az ötödik értelmezési kapu a kontrollhoz és struktúrához való viszonyomat tükrözi.
-
Átlátom-e a következő lépéseket vagy a projekt egy szétfolyó, diffúz masszaként jelenik meg a fejemben?
Amennyiben nincs strukturált útvonalam a feladat megvalósítására, gyakran lefagyok, mert a cél túl homályosnak tűnik.
A beavatkozás lényege itt a kognitív terhelés csökkentése. Vagyis, csak a lényegre koncentráljak!
-
A minimum útvonal kijelölése segít. Ebben a fázisban még nem a teljes projektet kell látni, hanem egy legfeljebb négy-öt lépésből álló, érthető útvonalat a jelenből, az első kézzelfogható eredményig.
-
Ezt követi a fizikai lépés azonosítása. Vagyis konkrét, végrehajtható cselekmény kell. A cselekvés áttöri a blokkot, amit pusztán gondolkodással nem tudunk lebontani.
A sikerélményeink cselekvésből születnek. Még ha félelmetes is, célszerű a legtöbbet megtenni annak érdekében, hogy át tudjuk élni az első pozitív tapasztalatokat és általuk bizalmat tudjunk építeni önmagunkban, ami természetszerűen magával hozza a hitet az új feladatok teljesítésében.
-
„Jutalom vagy büntetés?”
A hatodik értelmezési kapu a kockázatértékelésért felel.
-
Tapasztalataim alapján a múltban a cselekvésem inkább jutalomhoz vagy büntetéshez vezetett?
Amennyiben azt tapasztaltam, hogy a büntetés került túlsúlyba automatikusan bekapcsol a megszégyenülés, kudarc, veszteség stb. élménye és a tanult válaszomat alkalmazom; visszahúzódok. Automatikusan védekezni kezdek.
Megoldás lehet a veszteség-nyereség egyensúly megteremtése.
-
Nemcsak azt kell végiggondolni, mit veszítek, ha belevágok, hanem azt is, mit veszítek, ha nem. A nem cselekvés rejtett költsége általában láthatatlan marad, pedig legalább annyira fontos ezt tudatosítani, mint a cselekvés “árát”.
-
Segíthet pl. egy azonnali jutalom kitűzése. Ez nem a feladat elvégzéséhez kötött, hanem egy független, rövid távú megerősítés, ami többször ismételve újraírja bennem a jutalomhoz-büntetéshez kötött korábbi tapasztalást.
Meghatározhatom például, hogy amint elkészítem az első három diát vagy megírom a vázlatot, akkor elmegyek egy hosszabb sétára, beülök egy kávéra, vagy veszek magamnak egy könyvet, amit régóta kinéztem. A jutalom a cselekvés első lépéséhez kapcsolódik, nem a végkimenetelhez. És így tovább, mindig van egy pici jutalom a következő teendők elvégzésénél is.
Ezzel az idegrendszerünk új mintát tanul és a megkezdett cselekvéshez azonnali pozitív élmény társul. Idővel a „lépek=veszély” kapcsolat átalakul, és helyette a „lépek=megerősítés” élmény rögzül.
-
„Ez én vagyok?”
A hetedik értelmezési kapu identitásszinten működik.
-
Tudok-e azonosulni azzal a céllal, amit a projekt képvisel?
Ha nincs bennem kapcsolat az értékrendem és a projekt célja között (identitáskongruencia), akkor halogatást, túlzott óvatosságot, kognitív leterheltséget, hangulatromlást stb. tapasztalok. Nem azért, mert a feladat rossz, hanem mert úgy érzem, nem kompatibilis velem. Ergo, olyan feladatot végzek, amivel nem értek egyet.
A korrekció első lépése az értékillesztés.
-
Nem a feladattal kell azonosulni, hanem azzal az értékkel, amelyet a tevékenység közvetetten szolgál. Ez csökkenti bennem az identitásszintű ellenállást.
-
Ezt követi az identitásszint csökkentése. Fontos kimondani, hogy ez egy tevékenység és nem önmeghatározás. Az elvégzése közben azonban van lehetőségem önmagam fejlesztésére. Így a felfedező működésem újra hozzáférhetővé válik.
Mindannyiunknak vannak hozott mintái, amik nem minden esetben támogatják a hatékonyságot és önmegvalósítást. Ha egy ilyen rendszeren keresztül tekintünk önmagunk vagy a kollégák gondolkodására, sokkal éberebbé válunk az elakadások valódi okának azonosítására, így lehetőségünk adódik észrevenni hol válik túlterheltté vagy túl homályossá a gondolkodásunk ahhoz, hogy cselekvés kövesse.
Valódi előrelépés ott kezdődik, ahol a védekezés helyét a felelős működés veszi át. Ez teremti meg az érett kollegiális együttműködés alapját. Érdemes tehát ránézni a vakfoltjainkra, hiszen ahol emberekkel dolgozunk, ott üzlet és pszichológia egymást formálja.
Az imposztor szindróma egy olyan pszichológiai mintázat, amelyben jellemzően sikeres, kompetens emberek belső gondolataikkal időről-időre megkérdőjelezik saját teljesítményüket. Ilyenkor úgy érezzük, hogy nem érdemeljük meg a sikereinket, és előbb-utóbb lelepleződünk, mint valami „szélhámos”. Hiába vannak kézzelfogható eredményeink, elért mérföldköveink, belül egy hang azt mondja: “Csak mázlim volt”, vagy “Ezt bárki meg tudta volna csinálni”.
Önértékelési bizonytalanság
Hogyan lehet kezelni?
Számomra az egyik leghatásosabb technika az, amikor nevet adunk a belső kritikusunknak.
